1979-es halála óta alig kapott elismerést az a nő, aki elsőként fedezte fel, miből is áll az univerzum. Egyetlen emléktábla díszíti az egyetem falát – és semmi több. Még a gyászjelentések is szinte teljesen figyelmen kívül hagyták élete legnagyobb tudományos áttörését.

Minden középiskolás tudja, hogy Isaac Newton a gravitációt, Charles Darwin az evolúciót, Albert Einstein pedig az idő relativitását tárta fel. De ha az univerzum összetételéről van szó, a tankönyvek csupán annyit közölnek: a legelterjedtebb elem a hidrogén. Egy pillanatra sem állnak meg elgondolkodni: ki volt az, aki erre rájött?

Ez a személy Cecilia Payne volt.

Ő írta a csillagászat történetének egyik legzseniálisabb doktori disszertációját.

És mégis…

Saját édesanyja sem volt hajlandó támogatni egyetemi tanulmányait, mivel abszurdnak tartotta, hogy egy nő ilyen pályára lépjen. Cecilia végül ösztöndíjat nyert Cambridge-be, elvégezte a kurzusait, de az egyetem megtagadta tőle a diplomát – pusztán azért, mert nő volt.

Ezután elhagyta Angliát, és az Egyesült Államokba költözött, ahol a Harvardon kezdett dolgozni. Ő lett az első ember, aki csillagászatból PhD-fokozatot szerzett a Radcliffe College-on. Otto Struve csillagász így jellemezte a dolgozatát:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

Cecilia Payne felismerte, miből épül fel a Nap. A változó csillagok kutatásának mai napig ő az alapja. Ő volt az első nő, akit a Harvard professzorává léptettek elő.

És mégis, minden zsenialitása, kitartása és felbecsülhetetlen öröksége ellenére a neve gyakran eltűnik a történelem lapjairól és a tankönyvek soraiból. Pedig megérdemli, hogy emlékezzünk rá – és hogy nevét tisztelettel ejtsük ki, hiszen óriási tudományos örökséget hagyott ránk.

Ez a szöveg egy szerény, de őszinte főhajtás Cecilia Payne előtt – a nő előtt, aki felfedezte, miből vannak a csillagok.